Skarsnik Skarfang, az orkok poétája

Bizony nehéz a dolga a költőnek, ha egy rusnya ork képében volt kénytelen világra jönni, hiszen e nép köztudottan nem rajong a művészetekért.

- Hülye vagy, fiam! A tyúkok költenek, de azok is csak tojást – mondogatta mindig az öreg Skarfang, Skarsnik Skarfang apja, de fia képtelen volt leállni a rímfaragással.

Az orkok falvak lerohanásával és kifosztásával foglalatoskodtak, így sajnos nem értek rá, hogy meghallgassák poétájuk verseit. Skarsnik Skarfang még abba is beleegyezett volna, ha a többiek csak elolvassák, este a fáklyafénynél, ám rimánkodása süket fülekre talált.

Ha valamelyikük, akár véletlenül is, de rávetemedett volna, hogy elolvassa a remekműveket, kemény sziklafalba orrolt volna, ugyanis nagyon kevés írástudó orkról számoltak be a krónikások.

Skarsnik Skarfang ifjú korára olyannyira elkeseredett, hogy egy szép nap összeszedelődzködött, és elindult világgá, hátha egy másik, az övénél magasabb kultúrával rendelkező nép majd megérti rímekbe foglalt szavainak értelmét, és nem hurrogják le már az előtt, hogy kinyitná a száját.

Búcsút vett szülőfalujától, gyermekkori pajtásaitól, szüleitől, aztán elindult, és még csak vissza sem nézett. Lelkét súlyos fájdalom ülte meg. Kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, majd a fityegő takonycseppet is az orra hegyéről, aztán fölnézett a kék égre és mélyet sóhajtott. 

            Az időjárás is mintha csak gúnyolódni akarna a szerencsétlen költővel. A nap hétágra sütött, és az eget vidám bárányfelhők tarkították. Olyan volt, mintha minden őrajta vigyorogna oly nagyokat.

             Skarsnik Skarfang nem tudott a természettel együtt derülni. Már csak azért sem, mert nem szerette, ha őrajta nevetnek. Nincs abban semmi vicces, ha valaki kénytelen megválni a népétől azért, mert ő sokkal több náluk. Tehet ő róla, hogy azok a bunkók nem értenek a művészet nyelvén? Nem.

            Több nap, s éjszaka telt el, mire Skarsnik Skarfang körül változott a táj. Éjszaka volt. Előtte a széles folyó hullámain csillogott a Hold fénye, azon túl pedig apró „gyertyalángok” világítottak, s a költő úgy becsülte, hogy egy fél óra alatt elérheti azoknak a forrását. Bátor volt, hiszen nagyon jól tudta, hogy ezt a vidéket emberek lakják, s az emberek vevők a művészetre. Már bizsergett a belseje, ha arra gondolt, hogy végre elismerik.

            Valóban úgy volt, ahogy jósolta: fél óra alatt beért egy apró faluba, és az első épület ajtaja fölött lógó cégéren barátságos, szívet melengető felirat fogadta.

- Döglött Tehén Fogadó – olvasta fennhangon Skarsnik Skarfang, és ahogy szeme lejjebb siklott, meglátta az ajtóra szögezett cédulát, melyen a következő szöveg állt:

Kedves erre járók!

A Döglött Tehén Fogadó a mai napon nem fogad vendégeket, mert az egész Királyság legkiválóbb költői tartanak találkozót. Megértéseteket köszönöm!

A fogadó tulajdonosa:

Rorugaen Aelnil

Az orkok poétájának szíve nagyot dobbant. Itt a lehetőség, hogy megmutassa ország-világnak, hogy mekkora tehetséggel áldotta meg Gorgaya*. Megigazította legelegánsabbnak vélt ruháját, amely ugyan kissé elhasználódott a hosszú út alatt, és kopogás nélkül belépett az ajtón.

Odabent riadt tekintetekkel találkozott. Mindenhol emberek ültek az asztalok körül, és finom kéztartással kortyolgatták italukat, ám amint meglátták az orkot, rémülten pislogtak fel rá.

-Uram! – lépett oda hozzá egy nyüzüge öregember. Kezét koszos kötényébe törölte, amiből a költő arra következtetett, hogy bizony csakis ő lehet Rorugaen Aelnil. – Uram, távoznod kell, ma csak költőket fogadunk…

Skarsnik Skarfang erre elröhögte magát: - De hát én is költő vagyok!

            Erre akkora hangzavar támadt a kis helyiségben, amekkora még a kocsmai verekedésekkor is csak a legdurvább pillanatokban szokott. Az ork hirtelen nem tudta, kinek feleljen, kinek keverjen le egy pofont, ezért inkább csak állt ott csendben a zavarodottság közepén, akár egy ősi kőoszlop a vihar tombolásakor.

            Aztán, amikor a vihar csendesülni látszott, egy jóképű fiatalember emelkedett fel a helyéről, és komoly arccal nézett az újonnan érkezettre. Mindenki elhallgatott, így a férfinek nem kellett megerőltetni a hangszálait, hogy mondandója eljusson mindenkihez.

- Én még egyetlen orkról sem hallottam, aki jó lett volna a versek, vagy akármelyik művészeti ág terén. Az én nevem Ewim. Én vagyok a Keleti Királyság költőinek feje. Bevallom, kíváncsi vagyok arra, hogy mit produkálhat egy magadfajta, úgyhogy kérlek, oszd meg velünk legszebb versedet!

- Köszönöm a lehetőséget – hajolt meg az ork poéta, azután benyúlt a zsebébe, hogy előhúzza a kis pergamendarabot, amire kedvenc költeményét írta fel egykor. Kihajtogatta, megköszörülte a torkát, aztán fennhangon szavalni kezdett:

Shakgul hrgerkhl

Mrrrghakhhrag rahhkhr greakkrh

Reghlktr hkrakth hra

Kraghkgra Ghraakhar krgearkh

Kegtgral shagth kha.

Shakgul sharkshal reghastalrh

Mgrahkal shakghal ra

Hargthurt kharsthal hrtagtastan

Shakgul shats…

Szegény Skarsnik Skarfang nem tudta végigmondani a verset, mert a második versszak vége már nem hallatszott a tömérdek fujj-olástól. Ahányan voltak a költők, annyiféleképpen átkozták az orkok összetört lelkű poétáját.

            Skarsnik Skarfang nem szólt egy szót sem. Összegyűrte a papírt és egy laza mozdulattal a kandallóba hajította. Lassú, bánatos léptekkel indult kifelé a vendéglőből, és miután bevágta maga mögött az ajtót, elindult a sebesen rohanó folyó felé.

            Senki sem hallott többet az ork poétáról, de nem is bánták, hiszen nem értették az orkok nyelvét, és így nem is érthették meg Skarsnik Skarfang csodálatosan szép versét, amely talán a legszebb volt a Névtelen Világ** összes költeménye közül.

VÉGE

*Gorgaya: varázslónő, aki megteremtette az orkokat.

**Névtelen Világ: az általam teremtett fantasy világ.