1.

Prológus

Különös este volt ez a fáraó számára. Különös, s egyben felettébb bosszantó. Egy parasztleány lépett szent színe elé, és egy csecsemőt tartott a karjában, akiről azt állította, hogy az uralkodó nemzette.

            A papok és a szolgák egyszerre nevettek fel. A lány pimasz volt, de igazat szólt. A fáraó tudta, de nem hagyhatta, hogy egy ilyen dolog foltot ejtsen a becsületén.

- Bátor vagy, leányom! – emelkedett fel a trónról, és mély zengő hangon szólt. – Bátor vagy, hogy ily hazugsággal a színem elé mersz állni.

- Én nem hazudok! – kiáltotta a méregtől kipirult arcú nő, és a kisdedet a magasba emelte. – Ő a te fiad!

- Szégyenletes! – kiáltotta az egyik főpap, és a lányra mutatott. – Hogy van ennek a nőnek bőr a képén, hogy ezzel vádolja az Élő Hóruszt*?

- Halál rá! – kiáltották többen is.

- Halál rá és a gyermekre! – így a főpap.

A fáraó vetett egy sajnálkozó pillantást egykori kedvesére, és intett az őröknek, hogy vigyék el.

            A nő a fáraóhoz rohant, és a lába elé tette a gyermeket, aki, miután anyja elengedte, keserves zokogásba kezdett.

- Kicsikém… - a nő könnyei eleredtek. Az őrök ekkor elkapták mindkét karját, és elráncigálták onnan.

            Egy harmadik őr felkapta a még mindig bőgő kisgyereket, aztán meghajolt a fáraó előtt, és megfordult, hogy a kisdedet anyja után vigye a kivégzőhelyre.

            Ám ekkor egy gyermek lépett a hatalmas uralkodó elé.

-         Apa! – szólt a fiúcska. – Miért viszi el az őr a kisbabát?

-         Tutanhaton** – nézett rá komoran a fáraó. – Ez nem tartozik rád. Most menj vissza a szobádba.

-         De apa!

-         Nem, fiam!

-         Apa! – a kisfiú szeméből potyogni kezdtek a könnyek. – Apa! Ne öljék meg a kisbabát! Ne öljék meg a kisbabát!

A fáraó lenézett a lábai előtt zokogó gyermekre, majd szíve megesett rajta, és visszahívta az őrt. Az visszatért, s a gyermeket az uralkodó kezébe adta. A fáraó felemelte, és alaposan megnézte magának a „fiát”. Most, hogy közelebbről látta, meg kellett állapítania, hogy valóban hasonlít őrá. Melegség járta át a szívét, de érzelmeit nem mutathatta ki. Végül rideg hangon így szólt:

- Jól van, te kis bőgőmasina! Életben maradhatsz, de ezt csak a hercegnek köszönheted.

            Eközben a herceg, Tutanhaton szája széles mosolyra húzódott. Apja egy intéssel magához hivatta az egyik dajkát, és a kisfiút a kezébe nyomta. Mindig is szeretett volna egy öcsikét, és most lám, meg is kapta.

            A nő megfogta Tutanhaton kezét, és a két gyermekkel visszatért a fiú szobájába. Az ágyra fektette a kisbabát, az idősebb gyerek pedig fölmászott mellé.

- Én már tudom, mi lesz a neve! – szólt mosolyogva.

- Ugyan már! – intette le a dajka. – Te nem adhatsz neki nevet.

- De, adhatok! – erősködött Tutanhaton. - Ő az enyém, úgyhogy én adok neki nevet – Itt tartott egy kis hatásszünetet, majd így folytatta: - Thotmesznek fogom hívni.