Akik pontosan érkeztek a kedden este a Művészetek Palotájába a Pesti Est Súgó Csiga díjátadó gálájára, fél 9-től a Pad című darabot láthatták, és még mindig jutott nekik az időközben az előtérben szervírozott állófogadás menüjéből. A terepet ekkor még szolid szállodai koktélparti-hangulat uralja, de de tíz körül, ahogy véget érnek a fővárosi színházak előadásai, lassan befutnak a díjazandók.

Elsőként Schell Juditot vesszük észre a libamájszeletek és miniatűr feketeerdő-torták közt: a színésznő szexi rövidnadrágban és tűsarkú farmercsizmában tipeg Schmied Zoltán oldalán. Szintén az elsők közt, negyed 11-kor érkezik be Csányi Sándor, aki állítólag nem tudja, hogy egy óra múlva ő veheti át az idei év fődíját, de ha ez igaz, ezzel ő az egyetlen: belépésekor azonnal fotósok hada veti rá magát. Pedig vele együtt jelenik meg például Dolhay Attila és Szabó P. Szilveszter is, aki rajongói szerint feltűnően ritkán mosolyog, és itt is Lugosi Béla arckifejezésével rója a köröket, lekezel a baseball-sapkában és átalvetős táskával lazázó Bereczki Zoltánnal, majd a csücsörítő Janza Katával pózol a fotósoknak.

A díjátadó ¾ 11-kor kezdődik: a két műsorvezető, Hajós András és Hegyi György az azonnali sokkterápia jegyében bejelentik, hogy a mai este a kísérleti színház jegyében fogant, színpadra szólítják a Fekete Kovács Kornél vezette Modern Jazz Orchestrát, valamint a Pesti Est kolléganőiből álló négytagú alkalmi görög kart, majd hozzákezdenek saját maguk írta darabjukhoz. Illetve darabjaikhoz. Mind a tizenegyhez.

Ennyi díjazott van ugyanis, és a lelkiismeretes hakniperformerek mindegyiküknek külön előadással kedveskednek, melyek során elfogy némi szárazjég és lufi, kis híján amortizálnak egy gyerekbiciklit, és Hajós elmaradhatatlan gitárja is előkerül, de az megússza. A darabok közt szerepel mozgásszínház és nyíltszíni hélium-szippantás, bicikliszínház "kirobbanó kerékpározással", Rippel-színház, melynek során Hegyi Hajós fenekén fejenállva próbálja felolvasni Janza Kata felkonferálását, és korszerű Koldusopera gyermekszínházra átírva, amiben Hajós a Rettentő Gonosz Hajléktalant alakítja, és ez például nem is olyan vicces.

A fődíj átadásához a produkciókba belefáradt páros végül színpadra szólítja Alföldi Róbertet, aki szokott vidámságával udvariasan megkéri a közönséget, hogy az elmúlt egy óra áttekintő jellegű produkciója ellenére is járjanak színházba. Ezután minden teketória nélkül bejelenti az idei év legtöbb szavazatát kapott színészt: Csányi Sándort, aki frappáns "Köszi, anyu!" laudációjával új alapra helyezi az Oscar-díj köszönőbeszédek műfaját.

Csányit a díjátadó után a már kiürített svédasztal mellett találjuk, és mivel egyéb munkáira való tekintettel ezúttal a díjon kívül másról nem kérdezhettük, rögtön rátérünk a férfiasan szűkszavúra fogott köszönetnyilvánításra.

"A legfontosabb az estében édesanyám, ezért ajánlottam neki a díjat" - mondja el röviden a Radnóti Színház színésze. "Ő most ugyan nincs itt, de azt tudja, hogy bejutottam a huszonötbe". Csányi saját bevallása szerint nem sejtette, hogy a legtöbb közönségszavazatot kapta, de azt tudta, hogy díjjal távozik, ugyanis a gálán javarészt azok a kollégái jelentek meg, akiket később díjaztak. "Abból, hogy eljöttünk, már sejthető volt, hogy díjaznak. Ez egy közösségi esemény, és a legnagyobb jóindulattal mondom, ha valakit nem jelölnek, választhat, hogy eljön, vagy a családjával tölti az estét. Én nagyon megértem, ha az utóbbit választja" - mondta Csányi Sándor, akit három éves Mihály nevű kisfia szintén otthon vár.

A színésznek ezután a díj jellegéből adódóan a szakmai díj és a közönségdíj kérdését vetjük fel: "A szakmai visszajelzés minden színész számára fontos. A tőlük kapott elismerés előtt szakmai mérlegelés folyik. A közönségdíj teljesen más jellegű, nem is tudom, ott pontosan mit mérlegel a közönség - talán azt, hogy mennyire kedveli az adott színészt. Igazából az a legfontosabb, hogy a közönség hogy értékel engem: kedvel-e, hitelesnek lát-e. Végső soron azt tartja az ember szem előtt, akinek az egészet csinálja. És mi nem a szakmának csináljuk" - mondja el Csányi Sándor, majd a kicsit magába mélyed és továbbgondolja a dolgot.

"Egy közönségdíj tehát mélyebben érint. Senki nem szeretne egy, a szakma által ajnározott színész lenni, akiről a közönség viszont nem tud. Fordítva sem jó, de akkor inkább a közönséget választom, ők vannak többen"- jut a végső megállapításra, majd a beszélgetésre kijelölt határokon belül a filmes témára térünk át. "Filmezni nemcsak azért jó, mert szélesebb közönséghez jut el az ember, hanem mert a filmezésben van valami egészen mámorító. Már az a gondolat, hogy ez a produkció kétszáz év múlva is létezni fog, különleges. Én már rég nem fogok élni, az unokám sem, de a filmem még mindig megmarad. Ez az érzés nekem nagyon lelkesítő"- zárja végül, mielőtt a televíziós kollégák el nem ragadják, és miután a díjazott kollégái java már sietve távozott.