Cikkek : Fáy Miklós: Körülbelüli értékek |
Fáy Miklós: Körülbelüli értékek
Kittinkatt 2011.07.12. 23:52
Nehéz eldönteni, hogy a rendező Alföldi Róbert áldozata vagy mestere az Operett Színház Kabaré-előadásának. Mert a mű ugyan sikerre számíthat a színház hátsó bejáratánál fölhúzott raktárszínpadon, kevés emberrel a nézőtéren, kis stílben, zenekar helyett két zongoristával, de azért arra az alapvető kérdésre nem tud az előadás válaszolni, hogy miért pont ezt a darabot adják elő.
Hiába őrzünk ugyanis mindannyian gyönyörű emlékeket a Kabaréról, Liza Minellit és Michael Yorkot, Bob Fosse filmjét, a darab korántsem annyira erőteljes, mint legjobb interpretációi. Lassúcska, és a jó dalok ellenére zeneileg kissé széteső, a cselekmény politikai vonulata túlságosan is előrelátható, az egész önmagában nehézkes. Vagyis a Kabaré színrevitelének úgy kellene kezdődnie, hogy van egy jó Sallynk, és köré rendezünk majd egy előadást. Itt viszont a középpontban Balázsovits Edit áll, aki – nincs mit mentegetni rajta – nagyon rossz színésznő. De annyira, hogy a néző feszeng a helyén, amikor a nagyjelenetekre kerül sor, a főhősnő pedig kimeresztett szemmel álreszket az élet súlya alatt. Nincs lendülete, nincs bűne, stílusa a stílustalanságban, vonzereje – minden, csak nem az, aminek a darabban mondják: ragadozó, véres körmökkel. Csak azért nem teljes képtelenség, hogy ő játssza a szerepet, mert az alak egy kisebbik hányada, a kevésbé erőteljes, de fontos jellemvonása: sebezhetősége, a koszban megőrzött tisztasága azért megvan. Mellette kissé halovány és nagyon egysíkú Bereczki Zoltán Cliff szerepében, a rajongót hozza, semmi mást, és mivel ugyanezt a rajongót már látni lehetett tőle a West Side Storyban is, nagy meglepetés nem éri a nézőt.
Ettől eltekintve azonban szépen rakták körül a színpadot, a rendezésnek vannak ötletei, részletekben is és az egészre vonatkozóan is. Politikai bűnök helyett a hangsúly a szexuális elhajlásokra esik, ma már ez sem üt nagyot, de mindenképpen erősebb, mint a „Németországban nácik voltak a harmincas években” gondolatkör. A nagyon kicsi térben jól használható Kentaur díszlete, Bartha Andrea ügyes jelmezeket varratott, a konferanszié hitlerbajuszhoz és vadászkalaphoz társított ezüstös lurex tiroli bőrgatyája számomra örök emlék marad.
És nagyon jók a mellékszereplők. Bodrogi Gyula játssza a szerelmes teknősbékát, a két percig majdnem boldog Schulz urat, Lehoczky Zsuzsa és Mednyánszky Ági parkban napozó, padon üldögélő tánckettőse poénos és megtapsolható, Szabó P. Szilveszter pedig a Konferanszié szerepében visszavonhatatlanul megváltotta a belépőt a magyar zenés színpad nagyjai közé. De még mindig van egy eldöntetlen kérdés. Mert az egész előadás élesen válik ketté. Az első rész döcögése, az állandó hatásszünetek, a felvonás puszta hossza nem illik össze a második rész feszességével, gyorsaságával, tempójával, hatásosságával. Az első felvonás úgy kezdődik, hogy a Konferanszié hússzoros lassításban átvonul a színen, be a függöny mögé. Én már itt untam. Úgyis tudunk mindent, úgysem hat, úgysem lehet igazán jól megcsinálni, mert a lépcső sem nyikorog lassítva, a cigarettafüst sem áll meg rendezői utasításra. A második rész ugyanígy kezdődik, csak a Konferanszié a harmadik lépésnél megáll, megvonja a vállát és kimegy. A poén is ül, a megkönnyebbülés is nagy, és a két rész közötti különbség is érzékelhető. És ott vagyunk, a nyitókérdésnél. Hogy Alföldi Róbert tudta mit csinál, feláldozta az egész első felvonást, hogy a második úgy pörögjön, amire majd a néző szeretettel emlékezik vissza, vagy adott körülmények között a darabból csak ennyit lehet kihozni: két össze nem illő részt, a mű felét, „aré”-t a Kabaréból.
|