Figyelj rám,fiam
és ne vádolj oktalan.
Minket minden összefűz,
bennem lángolt így a tűz.

Figyelj rám,fiam,
megpróbálták annyian.
Mind az út szélén hever,
itt az álom csak teher.

Tudnod kell,fiam,
azt,hogy minden,ami van.
Terveimből ez maradt,
már csak emlék,csak kacat.

Nekem semmim sincs már,
nem nagy kincs a maradék életem,
de ha a kenyér sótlan,
eszek szótlan,megmaradnak velem.

És én hajlongok,
mert hideg lesz a tél
és csak néhány rossz fillér a bér.

Figyelj rám,fiam,
megpróbáltuk annyian.
Én se voltam vén piás,
vásári komédiás.

Tudnod kell,fiam,
másnak el se mondanám,
néha visszajön,csodás,
az a régi látomás:

Majd egy nagy színházban
őszintén cseng a szó
és a rivaldában új kabátban
áll az igazgató.

És a bársonyszékből
úgy ünnepel a nép,
ehhez foghatót úgyse látott még.

És az a lány a végén boldog volt,
azt adott,amit más nem adhatott.
Őszintén,szelíden,
mert az életünk nem ilyen.

Majd egy fényes nagy színházban
őszintén cseng a szó
és a rivaldában új kabátban
áll az igazgató.

És a bársonyszékből
úgy ünnepel a nép,
ehhez foghatót úgyse látott még.

Figyelj rám,fiam,
megpróbálták annyian.
Mind az út szélén hever,
itt az álom csak teher.

Tudnod kell,fiam,
azt,hogy minden,ami van.
Terveimből ez maradt,
már csak emlék,csak kacat.