Haladjunk a cím sorrendjében :) Az Operettszínház honlapjára felkerült egy interjúval vegyített cikk a felújított Abigélről, illetve Kőnig tanár úrról. Feltettem az Interjúk közé, aztán rájöttem, hogy azt most nem tudjátok elérni a menüből, így belinkelem ide. Aztán... kellemes meglepetés ért pár hete az egyik Alexandrában, ugyanis a Gabo könyvkiadó újra kiadta idén A Manderley-ház asszonyát. Amint tehetem, beszerzem, bár már volt hozzá szerencsém - egyik barátnőmnek meg van egy régi kiadásban. Tegyetek ti is így, addig is álljon itt egy ajánló/kritika róla, ahol az új kiadás borítóját is megnézhetitek. Végül a Professzor: visszakerestem a Miss Saigon utáni beszámolómat, amit most elolvashattok ennek a cikknek a folytatásában. Ahogy látjátok, próbálom utolérni önmagam, remélem hamarosan sikerül.

Saigonhoz kétséggel álltam hozzá, mert annyi rossz véleményt hallottam a darabról, cserébe az Amerikai álom, a Még mindig hiszem, a Szóló szaxofon mind a kedvenc dalaim közé tartoznak, szóval gondoltam, nyűgözzenek le. Ez megtörtént, a darab elején a harcjelenet nagyon látványos volt és az összes színész kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Ami mellett nem mennék el szó nélkül: a Szóló szaxofon mellett csak két alkalommal volt olyan tombolás a nézőtéren, hogy megállt a darab egy rövid időre. Mindkettő Szilveszter egy-egy jelenete után történt. Azt hiszem ez mindent elmond, a mellettem ülő férfi pedig jóízűen, olyan "tudom, mit érzel" módon kacagott az Ágyban ér a Halál jelenet után.
Aki engem lenyűgözött, az egyrészt Attila volt, nem is a hősszerelmes katona volt számomra érdekes (sőt, most már kezd elegem lenni ezekből a szerepekből, hogy mind megtalálja), hanem a darab végén a két nő közt őrlődő, a háború szörnyűségét soha ki nem heverő férfi. Az a fokú szenvedés, amit prezentált, elérte nálam, hogy sokkal inkább szerettem volna Elen helyében lenni, mintsem Kimében, ami nagy szó.
Zsuzsi csodálatos Kim volt, már a Rebeccában is feltűnő volt, hogy mennyire szépen szól a hangja, ez a szerep pedig annyira az övé és látszott, hogy mennyire szívesen játsza, hogy nem is lehet semmibe belekötni.
És hát Szilveszter. Ami igazán megfogott már megint, és napokig még ezen járt az eszem, hogy mennyire összetett személyiség is a Prof és hogy Szilveszter ezt mennyire szépen mutatta meg. Ott van a felszínen egy nagy és mocskos szájú kurvapecér, aki a showért bármit megtesz, de amint elmúlik a kérészéletű csillogás, előtör Vietnám igazi arca, ahol már csak egy elkeseredett embert látunk, aki minden szalmaszálba belekapaszkodik, hogy vízumot szerezzen. Amit viszont nem tudok összeegyeztetni a Prof jellemével, az két jelenet, amikor Kimmel és Tammel menekülnek a határon, ott ő is visszarohan a fiúért, és én ebben azt láttam volna, hogy a kisfiú nélkül nem jut semmire, viszont ezzel homlokegyenest mást mutatott a Professzor arca. Ugyanígy amikor Tam előbújik a darab végén és odamegy a "nagybácsijához", egy megtört férfi térdelt ott, aki látta elúszni a vízumot, a szabad életet, de mélyen valahol megérintette őt is a szeme előtt játszódó dráma. Számomra a legmegrázóbb jelenet a Professzor és Kim vallatása volt, szinte fájt a szívem, miközben kirajzolódott mindkettejük arcára a félelem, amit a szemkendő sem tudott elfedni. Persze mellette volt sok revü meg ökörködés, a betépett Professzor még őrültebb volt, mint alapjáraton, de például a Bangkok című számból csak úgy sütött a kétségbeesés. Szóval hihetetlen komplex élmény, és nagyon sok gondolkodnivalót hagy maga után. Nem tudom, hogy a színház emelte-e a tétet, ez majd kiderül a többi bemutatóval, de Szilveszter mindenképp újra és újra felülmúlja önmagát.