Mitől szerethető ez az előadás?

- Furcsa, mert olyan, mintha egy másik dimenzióba kerülnénk a színpadon, és hasonló visszajelzések érkeztek a közönség irányából is. Többen megkérdezték, hogyan bírom energiával a háromórás előadást, mire azt feleltem, hogy csak ötven perces. Egyszerűen a cselekmény misztikuma még az idő múlásának érzetét is lassítja, és egy idő után már nemcsak a díszletben tartózkodó 20-30 fő csodálja Cipolla produkcióját, hanem a színház közönsége is a vásári mutatványos előadásának közvetlen részesévé válik. A Budapesti Operettszínházon kívül már próbálok a Pécsi Nemzeti Színházban is, ahol ugyanezt a rendezést tekinthetik meg az érdeklődők, de szereplőként az itteni előadásból egyedül én veszek részt benne. Izgalmas lesz, hogy teljesen más emberek között, akiket egyrészt nem igazán ismerek, másrészt jóval kevesebb közös próbára van lehetőségünk, ki fog győzedelmeskedni, a szerep vagy a színész.

Elég mozgalmas volt az utóbbi fél éved, hiszen nem ez volt az egyetlen bemutatód mostanában. De-cember 3-án volt a premierje a Koldusoperának, amelynek a Thália Színház ad otthont.

- Ehhez a darabhoz már a főiskolán is volt szerencsém. Egyfajta elfojtottság, vágyakozás és világmegváltási vágy jelenik meg benne, amely által mondanivalója a mai napig érvényes. A műfaja szempontjából is nagyon érdekes, mert egyszerre opera, operett és musical, ráadásul az előadás a némafilmek hangulatát idézi. Tulajdonképpen a Mario-hoz hasonlóan arra mutat rá, hogy egy álarcot veszünk fel nap mint nap, és ha ezt valaki ügyesen észreveszi, és le tudja hámozni rólunk, megláthatja, milyenek is vagyunk valójában, mi szunnyad még bennük, amit mélyen rejtve őrzünk a mindennapi túlélés érdekében.

A tavalyi év legnagyobb dobása egyértelműen a Rebecca - A Manderley-ház asszonya című musical volt, amelyben Max de Wintert kelted életre.

- Max látszatra egy tökéletesen megkomponált ember, akinek van egy vesztesége, ugyanis a felesége baleset vagy éppen gyilkosság áldozata lett. De nem is ez a lényeg, hanem az a teher, amit magán hordoz azáltal, hogy ő az egyetlen, aki tudja, mi az igazság. A külső szemlélő szemében teljes harmóniában élő férfi a lelke mélyén forrong, nem leli a nyugalmát. Ekkor lép be életébe a tisztaságot, az ártatlanságot megtestesítő "Én", aki által új esélyt kap a boldogságra, azt reméli, általa tisztára moshatja a lelkiismeretét. Közel áll hozzám ez a darab, mert amellett, hogy a történetnek vannak drámai mélységei, egyfajta hősszerelmes, már-már bonviváni jellemvonása is van a szerepnek, amilyennek megformálására nekem, a többnyire intrikus figurák mellett eddig nem nagyon volt alkalmam. Itt végre meg tudom mutatni azt is a színpadon, hogy milyen, amikor szerelmes vagyok. Nálam ez együtt jár egyfajta csenddel, őszinteséggel, rettenetesen szeretem, amikor el lehet játszani a ki nem mondott szavakat.

Hogy érzed, milyen mértékben változott a karakterformálásod az évek során?

- Nagyon sok minden hatott rám az elmúlt években, és ne felejtsük el, azért idősebb is lettem. Valamilyen szinten komolyodott a gondolkodásom, de legbelül talán mindig is gyerek maradok. És bár ez nem látszik rajtam, nem vagyok egy normális típus. Úgy értem, nagyon szeretek bolondozni, viccelődni a kollégáimmal, és ma is izzik bennem az a fajta infantilizmus és játszási vágy, ami 18-19 évesen jellemzett, amikor ehhez a színházhoz kerültem.

Melyik szerepedtől kaptad eddig a legtöbbet?

- Az első nagy megkomolyodásom azt hiszem a Kabaré alatt volt, amelyben Konferansziét játszottam. Ott léptem túl azon, hogy például mi a nemiség a színpadon. Az előadást Alföldi Róbert rendezte, és elég komoly elképzelése volt mindenről. Szerencsére sok-sok beszélgetés és vitatkozás után sikerült összecsiszolódnunk. Talán akkor nőtt be a fejem lágya, és értettem meg azt, hogy a legfontosabb azt megfogalmazni, hogy mit akarok, és az, hogy hogyan, csupán sokadlagos szempont. Emellett Alfölditől kaptam egy másik nagy lehetőséget a Sweet Charityben, ahol Vittorio Vidal De Palma szerepében a színpadi humorba is belekóstolhattam. Ez egy kis epizódszerep volt, de nagyon szerettem. Ma A Szépség és a Szörnyetegben alkalmazom előszeretettel a humor eszközét, mert azt szeretném, hogy ne csak a gonosz szörnyeteget lássák bennem az emberek. Nagyon élvezem ezt a fajta játékot is.

A Színház-és Filmművészeti Egyetemen az operett-musical szak mellett három évig rendezést is tanultál. Él még benned a vágy, hogy valamikor újra a rendezői székbe ülj?

- Tulajdonképpen nem szakadtam el a rendezéstől, hiszen a Pesti Broadway Stúdióban számos vizsgaelőadást rendeztem, de az az igazság, hogy engem elsősorban mindig is a filmrendezés foglalkoztatott. Azt a mai napig űzöm. Szinopszisokat írok, azokat filmre veszem, majd megvágom. Szeretek ezzel foglalkozni. A Révész című kisfilmem néhány éve szociográfia kategóriában indult a Madiawave fesztiválon, majd eljutott több neves filmszemlére is, ahol elég szép eredményeket ért el.

Milyen jellegű filmek foglalkoztatnak?

- Nagyon szeretném a filmezést a színházzal ötvözni, ezért azt találtam ki, hogy zenés darabokat, elsősorban magyar vonatkozású musicaleket vinnék filmvászonra. Már megírtam a forgatókönyvét az Elisabethnek, de a terveim között szerepel a Valahol Európában és a Menyasszonytánc megfilmesítése is.

Színházi rendezésben nem is gondolkodtál eddig?

- A színházi rendezés hatalmas felelősséggel jár. A színészek megnyitott lélekkel állnak fent a színpadon, és nekem rendezőként nagyon érzékenynek kell lennem arra, hogy úgy instruáljam őket, hogy közben ne tiporjak bele az érzéseikbe. Én elképesztően vizuális alkat vagyok, mindig látok egy mozit a szemem előtt, és ha olyan helyzetbe kerülnék, hogy nekem kellene egy előadást formába öntenem, attól tartok, az első naptól maximum szintet várnék a színészeimtől, nálam nem lenne próbaidőszak. Pedig jól tudom magamról, hogy én körülbelül két héttel a bemutató előtt kezdek közeledni a szerepemhez, két hónapig is eltart, mire "megszülöm" a karaktert. Én ezt biztosan nem tudnám más esetében türelmesen kivárni. Veszélyes az, ha valaki színészből lesz rendező, mert folyamatosan él benne egy kép arról, hogy ő miként játszaná az adott szerepet, és a magával szem-beni elvárást vetíti ki a színpadon álló kollégáira. Másik oldalról megközelítve viszont a rendezőnek hihetetlen sok mindent át kell látnia. A színészek irányításán túl rálátása kell hogy legyen a világítástechnikára, a díszletekre és még sorolhatnám. Elég ideje dolgozom színházban ahhoz, hogy tudjam, mennyire összetett és harcos feladat a rendezés. Úgy érzem, én még nem értem meg erre.

Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?

- Ez Pandora szelencéje. Miután lejövök a színpadról, borzasztó sok érzés és gondolat marad bennem, amit a nézővel színészként nem tudtam megosztani. Ezért keresek erre más fórumokat. A szobrászkodás, a filmezés, de akár a versírás is remek lehetőséget kínál az önkifejezésre.

2009 augusztusában jelent meg Lélekzet című versesköteted, amely már nem az első szépirodalmi megnyilvánulásod volt. Jelenleg dolgozol valamilyen jellegű alkotáson?

- Én ehhez nem értek!

Miért mondod ezt?

- Dadaista költő vagyok, csak azt írom le, ami első felindulásból jön. Később semmit nem alakítok, javítok a sorokon. Persze, most is írogatok, már közel húsz versem van a kiadvány megjelenése óta, de ehhez a tevékenységhez egy különleges lelkiállapotra van szükség, amelyet mesterségesen nem lehet előidézni. Amikor a kötet anyagai készültek szinte áradtak belőlem a szavak. Ha újra hasonló élethelyzetbe kerülök, valószínűleg nem fogok tiltakozni a késztetés ellen, és papírra vetem a kitörni vágyó gondolatokat. Ugyanis hiszek abban, hogy ha valamit hangosan kimondunk vagy leírunk, egyfajta gyónásként éljük meg, és könnyebb lesz tőle a lelkünk.

Értették a verseidet az emberek?

- Remélem. Mindenesetre nagyon örültek, hogy ezt az oldalamat is megismerhették. Valószínűleg a legközérthetőbb része a könyvnek, a kislányomhoz, "Bogyóhoz" írt versek, amelyekben az apává válásom során megélt érzéseimet próbáltam kifejezni. Számomra egy csoda volt ezt megtapasztalni, és sokkal, de sokkal szegényebb lennék, ha ez kimaradt volna az életemből. Én így vagyok teljes, egész, és ha már semmi mást nem csinálnék az életemben, csak az lenne, amennyit eddig elértem, ezzel a családi háttérrel akkor is boldog ember lennék.

Mennyire erős benned a megfelelni akarás? Ha meg akarsz felelni, mégis kinek?

- Csakis önmagamnak.

Ez a legkeményebb...

- Az. Éppen ezért nincs soha nyugalmam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de két személyiség él bennem, a magánember és a színész, és a magánember folyamatosan cukkolja, ingerli a színészt. Azt mondja például, hogy "Hé öreg, most meg mit csinálsz, tényleg patronokból építkezel és fiókból kivett klisékkel játszol?" Erre a színész bedurvul, és megmutatja a civilnek, hogy mire is képes.

Hátat veregetni is tud a civil?

- Hátveregetés helyett ott van a karosszékbe huppanás. Nincs annál jobb, mint jólesően elfáradni egy-egy előadás után, és azt érezni, hogy valami csoda aznap este is megszületett a színpadon. Nem bontok pezsgőt az örömteli pillanatok felett, nem turnézom a jókedvemmel. Semmi önimádat nincs bennem. Talán azért, mert én elbújni jöttem a színpadra...

Ez hogy érted?

- Néha nagyon jó elrejtőzni egy-egy szerep mögé. Olyan dolgokat tenni vagy mondani, amilyenekre a való életben nem lenne lehetőség. A színpad egy játszótér nekem. Egy olyan hely, ahova elmenekülhetek, ahol legbelül önmagam lehetek, akit viszont kívülről látnak a nézők, az már nem én vagyok.

Milyen vágyak élnek benned a jövőddel kapcsolatban?

- Vágyaim nincsenek. Teljesítendő feladataim vannak. Ha akadályokat helyeznek elém, amelyet meg kell oldani, akkor arra koncentrálok, ha ilyen nincs, akkor én állítok magamnak. Jelenleg egy nyár eleji filmfesztiválra készülök, és szerencsére az igazgató úr sem hagy ellustulni, nagyon sok színházi feladatom lesz a következő időszakban. Március 5-én mutatjuk be Sopronban, az MKB Musical Arénában a West Side Story című musicalt, nyáron pedig ugyanott a Miss Saigont.

Budai Klára