A közelmúltban egy fiatal tanítványa azt mondta, azért választotta a színészi pályát hivatásul, mert minél hamarabb szeretne egy olyan drága és elegáns autót, mint amilyen az egyik idősebb, nagy nevű színésznek is van. Szíven ütötte ez a kijelentés?

Teljesen elkeserített. Úgy érzem, hogy mostanában már mások és másmilyen elképzelésekkel érkeznek erre a pályára, mint egykor. Amikor én 1996-ban idekerültem az Operettszínházba, és az Elizabethben játszhattam a Halál szerepét, esténként, az előadás után, amikor leoltották a villanyt, beültem a kihalt nézőtérre. Néztem az üres termet, hallottam a "régieket", minden érzékemmel magamba szívtam a színházat. Suttogást véltem hallani olykor, Felekitől Ruttkaiig mindenki jelen volt, én pedig iszonyatos megtiszteltetésnek éreztem, hogy itt lehetek. Tartást, erőt adott nekem ez az érzés, büszkeséggel töltött el, hogy egyike lehetek azoknak, akik a Parnasszust ostromolják. Tizennégy év telt el kemény munkával és önfeláldozással, ezalatt pedig a most induló nemzedék példaképévé nőhettünk ki. Sajnos azonban ez a nemzedék csak az utolsó egy-két évünket látja - és csak ez érdekli őt -, ami pedig egzisztenciális szempontból más, mint az, ahogyan indultunk. Hiszek abban, hogy nagy öregjeinktől - amíg itt vannak közöttünk - rengeteg mindent kell megtanulnunk, el kell lesnünk a titkaikat, ha úgy tetszik, "el kell lopnunk" tőlük a tudásukat. A mögöttünk érkező nemzedék ezt valamiért kihagyja, nem tartja annyira jelentősnek, mint amennyire fontos valójában. Nem biztos, hogy ez csak az ő hibájuk, ezt a fajta magatartást sajnos éppen eleget látják maguk körül, a bennük rejlő türelmetlenség lényegében kívülről, a társadalomból árad beléjük. Mint a Budapesti Broadway Stúdió tanára, igyekszem a fiatal tanítványokkal megértetni, hogy milyen fontos értékek léteznek és miről is szól istenigazából a színészet. Ezért is vagyok csalódott, amikor a fiataloktól olyan kijelentést hallok, mint amit idézett.