Vannak díszlettervezők (kevesen), akik rendelkeznek a drámai beleérzés különleges képességével - a művek világát megérzékítő metaforává szervezik az üres teret. Közéjük tartozik Füzér Anni, aki amellett, hogy szakember, ráadásul költő is. Az egérlyuk kitágítása a jelzett színpad tágas fekete dobozává, amelyből illuzórikus a kiszabadulás - ez a dosztojevszkiji ábrázolás lényege. (Remélem, nem magyarázom túl a szájbarágást nélkülöző díszletet.) A sufni falát ellebegtető vetítés, a kis, négyszögű ablakon beömlő fény létrehozza a szorongás állapotát. Ha a külső világítás színpadiasabb (teátrálisabb) lenne, s érzékeltetne valamit a fehér éjszakák álomszerű valószínűtlenségéből, maradéktalan vizuális élményt kapnánk.

A játék háromszereplős, de az utolsó fél perc kivételével csak ketten vannak jelen. Ez benne a szép. Háromszögtörténet, amit ketten játszanak. A lány a Másikra vár, de a fiúval találkozik. A fiú rajong és szenved. Ki vannak szolgáltatva egymásnak. Mire észrevennék, hogy találkoztak, kiderül, hogy a "virtuális" harmadik mégiscsak valóság. De mi a valóság, és mi az illúzió? Melyik érzelem? Melyik találkozás? Melyik "happy end"? És melyik álom csalókább? A fiúé, aki nem éri el a szeretett lányt, vagy a lányé, aki eléri az áhított másikat? Dosztojevszkijt olvasva lehet, hogy a páriaként esengő fiú szemszögéből éljük át a történetet, a színpadon viszont a színészi súly nagyobb rendező. A lány szerepét játszó Hámori Gabriella teljes lelki átvilágítással szolgál a nézőnek, beleránt a kétségbeesés és a remény kettős örvényébe, elhiteti magával (velünk is) a továbbéléshez szükséges illúziót: a saját drámáját helyezi a játék középpontjába. Cservenák Vilmos ehhez csak asszisztál, eljátssza ugyan a sóvár epekedőt, de nem adja ki magát (nekünk, a közönségnek), nem tudja belső élménnyé s ezáltal végzetessé tenni a lánnyal való találkozását. Elmarad a kapcsolatuk tagadásából született kapcsolat ábrázolása. Az egyetemista Kedvek Richárd nincs abban a helyzetben, hogy fél perc színpadi jelenléttel személyes illúziót és távlati illúziótlanságot keltsen. Gálffi rendezésének a színe szépen sikerült, a fonákja kevésbé.

Akkor már inkább az igazi kommersz. Neil Simon, Cy Coleman és Dorothy Fields anno nem átallották lenyúlni Fellinit, és elmusicalesíteni a Cabiria éjszakáit. Ebből lett a Sweet Charity. Hál' isten, nem emlékeztet az eredetire, minden szempontból teljesen jelentéktelen. A darab. De nem az előadás. Mondhatom, ritka az olyan felhőtlen teátrális élvezet, amilyenben a Budapesti Operett Raktárszínházának produkciója részesít. Elsősorban Siménfalvy Ágota. Végre egy fiatal színésznő a műfaj fölcsicsázott, túlfuttatott, agyonprotezsált, tönkremédiatizált álsztárjai között. Reklám nélküli tehetség. Prostituáltat játszik, nem a dosztojevszkiji mélységekből vagy az álintellektuális felszínességből valót, hanem a szórakoztatóipar katekizmusának édes kis kurváját, bártündért - bohókásat, odaadót, nagylelkűt, "belül tisztát". Persze, hogy giccs. De olyan természetesen, huncutul, önironikus bájjal játszani (és énekelni), ahogy Siménfalvy: művészet.

Kell hozzá Alföldi Róbert profizmusa, precizitása és poézise. Minimusical minitérben: kicentizett mestermunka; ehhez meg Kentaur kell. Liftezik az ágy, ajtókat tologatnak a metró illúziójához. Minden apró részlet kidolgozva, mindenki megdolgoztatva. Tenyérnyi parketten szellemes koreográfia (Király Attila), kartáncosok önálló arccal, redukáltan személyes zenekar (Silló István vezetésével). Csapatjátékká szervesül Szabó P. Szilveszter sztárkarikatúrája, Náray Erika, Papadimitriu Athina, Janza Kata, Jantyik Csaba, Kéringer László és a többiek komoly komédiázása. Az üzleti világban lenyúzott arcú Stohl András (el kell ismerni) érti a dolgát. Vészjósló, ahogy az egymásra találás után előkészíti az anti happy endet. Nem tudom, így van-e az eredetiben, de a befejezés kietlenebb, mint Dosztojevszkijnél.