Giacomo Puccini: Gianni Schicchi

Rendben, akkor most megnézzük, milyen egy vígopera – gondoltuk, amikor 15-én este felgördült a függöny. Próbáltunk a lehető legpozitívabban hozzáállni, bár be kell vallanunk, elsősorban mi sem a darab ezen feléért ültünk be aznap a színházba.

Történetünk Firenzében, Buoso Donati (Aczél Gergő) halálával kezdődik, és az őszinte gyász jegyében, végrendeletének gyors felkutatásával folytatódik. Megtalálása közel sem akkora öröm, mint amekkorára a Donati család számít: Buoso minden vagyonát a kolostorra hagyja, így az együttérző rokonok a lenézett Gianni Schicchihez (Kálmán Péter) fordulnak segítségért. Mivel az urat még nem nagyon ismerik, először fenntartásokkal fogadják, ám miután előáll ötletével, teljes mellszélességgel támogatják. A halálesetet el kell titkolni, amíg Gianni – magát Buoso-nak kiadva – új végrendeletet nem diktál, biztosítva ezzel saját jövőjét is.

A darab folyamán végig szem előtt van halottunk, aki annak ellenére, hogy csak hozzák-viszik, az egyik legjobb, legfontosabb szereplő az előadásban. A hulla jó, a hulla vicces. Már ha filmről vagy színdarabról beszélünk, és az illető végigkísér(t)i a történetet. (Gondoljunk csak a Hóbortos hétvégére vagy A miniszter félrelépre!)

A színész-énekesekben nem találtunk hibát, Kálmán Péter, Geszthy Veronika és Boncsér Gergely különösen jól szólt, a szöveg érthetőségével viszont többször is gondok voltak, főleg a női szereplők részértől. Néha bizony igénybe kellett vennünk a színpad fölött futó angol szöveg segítségét, de úgy egyébként egyben volt az előadás.

A díszlet egyszerű, ötletes, a darab pedig összességében: vígopera. Mindenki döntse el, hogy ez számára mit jelent. Mi élveztük, néha nevettünk is, de közel sem biztos, hogy nekünk való műfajról beszélünk.

Vajda János: Mario és a varázsló

Vajda János operája Thomas Mann 1930-ban írott műve alapján készült, és külföldön is sikereket ért el. A történet egy olasz, tengerparti városkában, Torre di Venere-ben játszódik, Cipolla, a mutatványos előadásán. Megjelenése mindennek mondható, csak bizalomgerjesztőnek nem. Rideg, torz, ördögi, hipnotizálja és megalázza közönségét. A mű a fasizmus lélekrajza, és ezt a tényt a zenés műfajjal sem akarták szépíteni. Nem tudjuk, hogy klasszikus értelemben vett operát láttunk-e, de hogy egészen különleges volt, az biztos.

Szabó P. Szilveszternél jobb Cipollát nem találhattak volna házon belül, sőt, még a Nagymező utcán túl is nehéz feladat lett volna. Ez a szerep az ő szerepe, a közönség pedig az ő közönsége. De erre majd még visszatérünk. A címszereplő Mariót Szabó Dávid alakította, aki a mutatványos lovag előadásán leginkább csak testben van jelen, szövege sincs sok. Az ő feladata az operában az, hogy fokozza a feszültséget, és elvigye a történetet a tragikus(?) végkifejletig. Hibátlanul megoldotta, sem ő, sem a mellékszereplők nem zökkentették ki a nézőket Cipolla hatása alól. Ez azt eredményezte, hogy a mozdulatlan záróképnél az emberek néztek maguk elé, és csak több másodperces csönd után kezdtek tapsolni a benzinszagú nézőtéren. Még egy bizonytalan állótaps is összejött, határozott bravózással, ami leginkább az aktuális főgonosznak szólt, megérdemelten.

Visszatérve arra, hogy ez miért Szabó P. Szilveszter közönsége, és, hogy miért nem sikerült rájönnünk arra, miért pont ez a két darab került össze: a Gianni Schicchi önálló előadásként nem valószínű, hogy megállná a helyét az Operettszínházban, de a Mario miatt majdnem mindenki végigüli. Vajda János operája, Szilveszter játéka viszont felülírja, és nagyjából törli az emlékeinket az első felvonásról, még úgy is, hogy zeneileg ebből a műből sem tudnánk felidézni egy sort sem. Ha ezt a darabot tették volna előre, vajon lett volna ember, aki utána egy vígoperával fel akarta volna oldani a feszültséget? 



Gianni Schicchi - Mario és a varázsló
Budapesti Operettszínház
Rendező: Kerényi Miklós Gábor