Fenekestül felfordult honi színházi életünk; évszázados tabukat, íratlan szabályokat dobnak sutba a direktorok. A zenés színházban olyan énekesnők, akik nem tudják mi a helyzetgyakorlat, színésznőként akarnak szerepelni, olyan színésznők, akik szolmizálni sem tudnak, énekes főszerepet kapnak.
Miközben az ezren felüli nézőtér közönsége két-három színész játéka előtt ásítozik, addig a száz nézőt befogadó, levegőtlen, izzasztóan meleg, (pince-padlás-raktár) szobányi helyiségben húsz színész egymás lábát tapossa.
Kész kabaré az egész, ami mostanában a Nagymező utcában (folyamatosan) történik. Az már csak hab a tortán, hogy miután a két játszóhelyen nem egy időben van felvonásvég (képtelenség is lenne), a szünetben hangoskodók zavarják az előadáson ülő közönséget. Épp a minap már majdnem botrányba is fulladt egy előadás. Ez persze egy felelős színi direktor gondja.

Az viszont már a rendező felelőssége (felelőtlensége) – jelen esetben Alföldi Róberté –, hogy az Operettszínház Súgó Raktárszínházában elvállata a világhírű musical, a Kabaré megrendezését.
Miután már nem kezdő színházi ember, tudnia kellett volna, hogy ostoba-mostoha körülmények közepette, színházellenes közegben kell majd dolgoznia. Hogy miért vállalta el ennek ellenére a felkérést?
Talán azért, mert már régóta nemcsak élete gyertyáját, de tehetségét is két végén égeti. Nem elég, hogy játszik, rendez, de fest is (nem is rosszul), munkáiból könyvet állít össze, és abba ír is (nem is rosszul). Valódi polihisztor, akit persze ezért gyűlölnek, vagy egyszerűen csak irigyek rá.
De saját érdekében itt az ideje, hogy megálljt parancsoljon önmagának! Rá is igaz, hogy a kevesebb – több! Rendezzen évadonként egyet-kettőt, de az durranjon akkorát, mint például egykor A velencei kalmár, amit aztán éveken át játszottak. Állítson ki évente egyszer itthon és egyszer Párizsban, Londonban vagy New Yorkban, de néhány új képéért még nem kell összetrombitálnia a várost. Írjon, és ötévenként adjon ki egy tökös kötetet! Sáfárkodjon jobban a tehetségével!

Alföldi fenekestül felforgatja Joe Masteroff-Fred Ebb-John Kander Kabaréját. (Fordítás és átdolgozás Vörös Róberttől, a versszövegek Varró Dánieltől.) Ami önmagában még nem lenne baj.
Igaz, az ismert dallamokat mindössze két zongorista szolgáltatja, ami azért egy zenés színházban – hm, nem semmi! Kentaur nagyon ötletes és szellemes díszlete a tenyérnyi színpadon kínálja is a lehetőséget a „szabad asszociációkra”, s Alföldi rendezői szokásához híven nem is hagy ki egyetlen lehetőséget sem.
Burjánzanak az ötletek, amelyekkel két alapvető baj van: instrukcióit Szabó P. Szilveszter kivételével alig tudják maradéktalanul végrehajtani a színészek, és amit játszanak, az egy nagyon-nagyon keserű kabaré.
Figyelve a közönség rezdüléseit, a nagyon hosszú első részben mindössze egyszer sikerült mosolyt fakasztaniuk az arcokra. (A szünetben pedig kimerült, magukba roskadt nézőkkel találkoztam.)

Mélységes titok, hogy Alföldi vendégrendezőként miért hív olyan vendégművészeket, akik aztán nem tudják megvalósítani elképzeléseit.
Balázsovits Edit (önmagához képest) soha ilyen jó még nem volt, de hát Sally Bowles megformálásához ez sajnos édes kevés.
Sallyt lehet játszani túlfűtöttnek, egzaltáltnak, excentrikusnak, szexcentrikusnak, csak kis hülyének nem.
Balázsovits, miután énekelni nem tud, hamar bereked, és végigordítja azokat a szép dalokat, amelyek ennek a musicalnak a lelkét jelentik. Amikor pedig „visszaveszi” a hangját, elviselhetetlen.
Szabó P. Szilveszter – a rendezői akaratnak megfelelően – transzvesztitára veszi a konferanszié figuráját, játéka hiteles. S a néző minduntalan arra gondol, mi lenne, ha partnerei is lennének, akikkel akár össze is tudna kacsintani vagy borulni, mert őbenne valójában két nem lakozik.
Micsoda Konferanszié-Mefisztó lehetne! Cliffordot Bereczki Zoltán, Ernstet Bródy Norbert alakítja annyira színtelenül, hogy nincs az a nő és férfi, aki értük egy szalmaszálat is keresztbe tenne. (Pedig a német tiszt elcsábítja a fiatal angol írót is.)
Bodrogi Gyula lassan a főváros valamennyi színházában becsülettel szerepet vállal, most is önmagát hozza.
Lehoczky Zsuzsa és Mednyánszky Ági egy régvolt (talán sohasem volt) zenés színház játékkultúrájából adnak példát. Bartha Andrea jelmezei igazán csak a Konfreanszié esetében hozták a kabaré világát.

Esténként nagy nyüzsgés van a Raktárszínház környékén; a színészeknek nincs hol öltözniük, a közönség sokáig téblábol a Mozsár utcai bejáratnál, a száz ember beengedése a nézőtérre, majd leültetése negyedórán át folyik.
Decemberben mindössze öt Kabaré előadást tartanak, s januárban is ugyanennyit.
Miért kell egy nagyszínházba való darabot szűkös körülmények között, száz néző előtt játszani? Miért kell egy igényes zenéjű musicalt két zongoristával előadni? Miközben minden színház tele van financiális panasszal, úgy tűnik, az anyaszínházon belül egy-egy újabb, bármilyen kicsi játszóhely létesítése, annak üzemeltetése valakiknek mégis hasznot hozhat.