Két próba közt érkezem az Operettszínház művészbüféjébe: idő hiányában itt várom meg Szabó P. Szilvesztert egy rövid beszélgetésre. Amint lehuppanok az egyik asztal mellé, és az izgatott jövés-menést figyelem, egy nyugodt, méltóságteljes férfi lép elém. Kézfogása kimért, beszéde udvarias – képzeletemben máris megjelenik a Rebecca című musical férfi főszereplője, Maxim de Winter.

Maxim egy nagyon érdekes karakter – kezdi a beszélgetést Szilveszter –, hiszen egyrészt nyomasztja a múltja és az emlékei, másrészt pedig, amikor Monte-Carlóba utazik, hosszú idő után ismét találkozik a boldogsággal: megismerkedik egy lánnyal, akit „Én”-nek nevezünk. Amikor kiderül, hogy elveszítheti, olyan görcsös ragaszkodás lesz úrrá rajta, amit régóta nem fedezett fel önmagában…

Tehát ez ragaszkodás a vidámsághoz, a boldogsághoz, és nem szerelem.

Nem, de igazából Maxim nem is nagyon ért ehhez, mert érzelmileg labilis és sebezhető. Ám mégis magához láncolja „Én”-t, és tulajdonképpen innentől esik a saját csapdájába: elveszi a lányt, és visszaviszi a gyökereihez, Manderley-be. Abban bízik, hogy az ő tisztasága és vidámsága megtisztítja a házát a múlt bűneitől, szenvedéseitől és titkaitól.

Maxim viszont nemcsak titokzatos, rejtélyes férfi, hanem kifogástalan úriember is. Úgy érzem, ezt nem lesz nehéz eljátszanod, hiszen van benned valami méltóságteljes…

A tartást és a tradíciókhoz való ragaszkodást valóban otthonról hozom. Emellett azt is megtanultam, hogy mindig alázatosnak és szerénynek kell lenni, máskülönben nevetségessé válik az ember. A Rebeccában is a körülöttem lévő karakterek játsszák el, hogy megérkezett a milliárdos, én legfeljebb csak a pazar jelmezekkel és kellékekkel érzékeltetem a gazdagságot.

Több különböző szerepből építkezhetsz, amikor megformálod Maximot, hiszen játszod többek közt az Elisabeth–ben a Halált, a Szépség és a Szörnyben a Szörnyet, a Mozart!-ban Colloredot és a Menyasszonytáncban Jonelt…

Valóban rengeteg szín van, amit az Operettszínházban játszom, és az új karakterhez szinte minden meglévő szerepemből táplálkozom. Alkalmazom például Jonel arroganciáját, és azt a vad, fékezhetetlen szenvedélyt, amikor rátámad Rózsira.

Sokoldalúságod egyébként nemcsak a szerepeidből tűnik ki, hanem abból is, hogy több művészeti ágban is kipróbáltad magad: fotózol, szobrászkodsz, írsz, valamint filmet is készítettél: a Révész 2006-ban a Berlini Filmfesztivál Szociográfiai kategóriájának különdíjas alkotása lett.

A szerepeim megformálása során sok belső monológot nem lát a néző, így bennem maradnak olyan érzések, gondolatok, szavak, amit ki kell adnom magamból. Számomra tehát úgy teljes a kép, ha egy szerep háttéréletét is le tudom írni.

Apropó írás: úgy tudom, nyáron versesköteted is megjelent.

Igen, a kötet címe Lélekzet. Az előbb említett szerepversek mellett találhatóak benne történelmi és mitológiai témájú költemények és az úgynevezett stigma-versek, amelyek az Isten létén való vívódásról szólnak. Valamint számomra különösen fontosak a Bogyó-versek, amelyeket arról írtam, hogy milyen apának lenni.

A magánéletedről annyit tudunk, hogy nős vagy, és két gyermek büszke apukája. A feleséged annak idején mivel ejtette rabul a szíved?

Azzal, hogy méltóságteljes ember, akinek van tartása és véleménye. És természetesen azzal, hogy gyönyörű (mosolyog). Elég komolyak vagyunk egymásnak, de persze hülyéskedni is nagyon tudunk. A kicsi lányunk sem véletlenül produkálja magát, pedig még csak három éves…

Akkor jutott neki is művészi tehetség…

Persze, de ha ezt a pályát választja, biztosan nem lesz egyszerű dolga, hiszen ebben a szakmában mindenkinek be kell fizetni a tanulópénzt… Én abban próbálok neki segíteni, hogy amit otthonról hoztam, azt átadjam: a tartást, a becsületességet, a tradíciókat, hogy később legyen egy viszonyítási alapja.

Erre vonatkozóan mondtad egyszer egy interjúban, hogy „valódi értéket” szeretnél átadni a gyermekeidnek?

Igen, és ezalatt az őszinteséget, az adott szó erejét, az eleganciát értem. Vagy azt, hogy amikor beszélgetünk, nézzen a szemembe, a kérdéseimre válaszoljon, és értékelje az egyszerűséget. Hiszen általában az egyszerű dolgok a legfontosabbak.