Rudolf:
Anyám,
Úgy bíztam, hogy tán szólsz hozzám
Vártam csak én,
Hívószó jön a csend után…
Mondd, mért féltél?
Mert egyformán elvágyunk, lásd!
Túl terhes nékünk, csúf ellenségünk
e romlott, e szédült világ.
Kérlek, hogy nézz le rám,
láthatnád bennem önmagad.
Akkor tán értenéd:
szavak mit el nem mondanak!
Ellöktél durván,
tükör az, mit bennem gyűlölnél!
Vágynék te rád,
Ám vágyam hozzád el nem ér
Nézek csak rád,
Bálványt látok, egy kősziklát
Már meg sem látsz!
Azt hittem a látszat csal
Száz jelzést adtam,
hogy értsd meg, baj van,
de köztünk már szilárd a fal.
Kérlek, hogy nézz le rám!
Képmásod mért nem látod már?
Akkor tán mondanám,
Akkor tán éreznéd, hogy fáj!

Elisabeth:
Mit kívánsz tőlem? Mi bánt? Miért jöttél el?

Rudolf:
Anyám, hogy óvjál!
Úgy érzem, itt a vég,
el kell, hogy váljak, nincs mentség.
Jó hírem tönkrement,
botrány lesz most már mindenképp.
A pápát kértem, de a válást ellenzi apám.
Te segíthetsz még talán,
feleségem nyűg csak vállamon.
Az udvar átok rám: ez a vég, hát légy te oltalom!
Ó könyörgöm én! Járj közben, kérlek! Atyám is hallgat rád…

Elisabeth:
A császárt én már rég elküldtem.
Nem kérnék tőle semmi ügyben.
Nem kérném őt, nem kérném érted sem!

Rudolf:
Így hát, cserbenhagysz?