Elisabeth:
Ne kívándd, hogy játszam
a nőt, aki jólnevelt.
Ne kívándd, hogy tudjam,
a módit, s az illemet.
E példás, kis udvartöltelék,
az már nem én lennék!

Ha repít a trapéz,
ha elbír a vékony jég.
A szeszély, a veszély,
az csodás, az álomszép.
De értsd meg, ha nem kockáztatnék,
az már nem én lennék!

Ha óvnál a bajtól,
épp az lesz a baj,
hogy nyűg lesz csak rajtam a lét!
Mint sólyom, úgy
szállok majd más táj felé,
ha béklyóz a kényszerűség!

Ha leszól egy csillag,
ha elhív, én elmegyek.
A világ, a hazám,
a felhők, a mesterek.
Ha tudást csak könyvekből vennék
az már nem én lennék!

És taszít, ha tolong,
sok kegyenc, sok esdeklő,
És riaszt, ha les rám,
És öröm, ha egy sem jő'
Kit nem bánt e barbár csőcselék,
Az már nem én lennék!

És elveszthetsz, hidd el,
ha börtönbe zársz.
A fészkedből elszállok én.
Hogy megtarthass, az kell,
hogy hadd higgyem már,
az élet, mit élek, enyém!

Egy társ kell, egy barát,
ki megvéd, ki átölel,
ki megért és segít,
ha vígasz vagy tréfa kell.
De hagyja, hogy éljek,
szabadon, mint a lélek,
mert így vagyok csak én!

Csak így!